Mindenki elvár tőlünk bizonyos dolgokat, vagy éppen mi várjuk el azt saját magunktól. Szabályokat állítanak fel, amiknek meg kell felelnünk. Pontrendszert, amit jó lenne, ha maximálisra teljesítenénk. De vajon szükségünk van-e ezekre a fajta mércékre. Kell-e nekünk, nekem az, hogy valaki megmondja mi a helyes. Hogy úgy viselkedjek, ahogy azt a környezetem, az iskola, a társadalom, a politika, a munkahely elvárja.

  Hamar kialakul a versenyszellem, a győzni akarás tudata, ami a mindennapi életet nagyban befolyásolja. Nekem miért kell megfelelnem, a többi embernek? Azon kívül, hogy a ma embere egy ideális világot kerget, egy illúziót, vajon tudja, hogy mi az élet értelme? Tud örülni, érezni, szeretni, igazán, szívből mosolyogni? Vagy éppen az egész napját kitölti a semleges dolgok hajszolása.

  Fontos, persze hogy fontos, hogy néz ki az ember, hogy jelenik meg. Számos esetben dönt az első benyomás, meg kell tudni jelenni, sőt mi több, viselkedni. Tudni kell helyesen és szépen beszélni. De miért kell ezt elvárni? Miért nem természetes? Miért nem jönnek ezek maguktól?

  Egész életünkben kergetünk egy álmot, a pénzt, a sikert, az önbecsülést és a megbecsülést. De mikor jut időnk magunkra? Hol kell meghúzni a határt, az elvárás és a normális, magamnak felállított szabályrendszer között.

  Hányszor, de hányszor hagyja el a szánkat, az a mondat, hogy: „De a Juli, azt mondta rám, hogy…”, vagy „a Dávid szerint változtatnom kellene ezen és ezen...” De miért nem én szeretném ezeket? Miért nincs meg mindenkiben a fejlődni akarás és a jobbra törekvés magja. A mai világban minden olyan gyorsan történik, és aki lemarad, az sokszor kimarad. Rohanunk. Megmondják mi a jó nekem, mit egyek, mit igyak, mit vegyek fel, mi a divat. Hogyan kell facebook képet cserélni, és mit nézzek a televízióban. De vajon én ezeket mind kérdeztem? Akarom én ezeket tudni?