Rengeteg a feladat, a megoldandó helyzet. Sok a munka, és meg több az otthon elvégezendő teendő vagy az intézni való. Sokszor beborít, nem kapok tőlük levegőt. 

Próbálok prioritásokat felállítani magamban. Probálom nem kudarcként megélni, ha valami nem jön össze akkor és úgy, amikor és ahogyan elterveztem. Nem erősségem a türelem és várni sem szeretek. 

Próbálok egy- egy napot maximálisan kitölteni, beosztani, hogy minél több minden és mindenki beleférjen.

Nagy segitségem ebben a naptáram és a telefonom. Mindig számíthatok a telefonomra. Reggel ébreszt, hogy bizony fel kell kelni és el kell indítani a napot. Napközben jelez, mikor egyek és mikor mit ne felejtsek el. Nagy kincs nekem. 

Szükségem lenne egy hétre egy lakatlan szigeten. Ahol senki sem zavar, ahol nincs munka, nincs ember, nincs zaj. Sokszor vágyom el oda. Létezik egy hely a fejembe, ami egy gyönyörű utópia. Egy álom, ami lehetetlen. De pont azért ennyire csodálatos, mert annyira elérhetetlen. Álomvilág, ahová el tudok menekülni két megbeszélés között. De aztán megcsörren a telefonom és ott folytatom a munkát, ahol abbahagytam. De jól esik álmodozni. Szebbé teszi a lelkem és a napomat is.

Egyszer meg fogom venni a jegyem oda. Elutazok és feltöltöm magam a következő negyven évre.

Viszont most beérem a napsugárral, ami végre besüt az ablakon. Egy apró kis öröm, amibe jelenleg kapaszkodok.