Hihetetlen, hogy rohan az idő. Tegnap még nyár, ma meg már október. Kettőt pislogok és jön a karácsony. Azt veszem csak észre, hogy vasárnap volt, és azonnal csütörtök lett. De hogy történik meg mindez? És mikor ? Hol vannak a napjaim? Hol vannak a nyugodt perceim? 

Mikor 16 éves voltam, mindig sürgetni akartam az időt. Néha füllentettem, ha megkérdezték, hány éves vagyok, mert nagyon de nagyon szerettem volna 18 éves lenni. Erre még emlékszem. Aztán eljött a születésnapom és végre 18 éves lettem. Emlékszem a nagyszüleimtől 18 szál vörös rózsát kaptam, sosem felejtem.

Azóta eltelt több, mint 8 év. Azóta nem számolom az életkorom, nem mondok többet, mint ahány éves vagyok. Azóta iszonyatos tempóban telik az életem. Azóta minden annyira más lett.

A felnőtt élet cseppet sem móka és kacagás. Nem egy tündérmese, mint ahogy azt sokáig gondoltam. A hétköznapok néha olyan szürkék, a mindennapok annyira küzdelmesek. Semmi sem hullik az ölembe, semmi sem jön magától. Mindenért tenni kell. Nem így képzeltem én ezt el. Egy utópia, ami a fejemben létezett, egy tökéletesen megtervezett jövő. Annyira naív gyermek voltam. 

Mostanában sokszor gondolok a gyerekkoromra. A családomra, a régi szobámra, a játékaimra. Fel-fel bukkannak a fejemben képek, emlékek, vagy egy kedves rajz egy mesekönyvből. Annyira szép erre emlékezni. Annyira jó lenne még egyszer visszamenni. Annyira szeretnék még gyerek maradni.