Mi emberek sokszor elfelejtünk élni. A minden napok őrült fogas kerekébe létezünk. A hetek rutinnak tűnnek, az évek elszállnak. Észre se vesszük, hogy mennyi minden mellett elhaladunk, mennyi minden kihasználatlan marad. A szürkeségben létezünk. A napok ugyan olyan gyorsasággal telnek el felettünk, és elfelejtünk egy nagyon fontos dolgot. Elfelejtünk ÉLNI. Reggelente álmosan, hálát adunk, hogy létezik a világon kávé. Rutinszerű mozdulatokkal mossuk meg a fogunkat, fésüljük meg a hajunkat. Kiválasztjuk a hangulathoz és a napunkhoz illő ruhát, majd összeszedve minden erőnket, neki indulunk az útnak. A tömegközlekedésen utazva rájövünk, hogy minden ember más. Nincs két egyforma vonás, két egyforma arc. Szomorúan néznek maguk elé, vagy éppen olvassák az újságot, amit reggel a kezükbe nyomtak a metróhoz menet. Rácsodálkoznak egy-egy hírre, valaki még a fejét is megcsóválja. A saját kis világukba létezve, automatikus mozdulatokkal térnek be a munkahelyükre. Letöltve a nyolc órát, már arra gondolnak, hogy melyik nap fizessék be a számlákat, hol vegyék meg a kenyeret, és mennyi pénz is van minderre.

   Szomorú tény, hogy a ma átlag embere idegesen és boldogtalanul próbálja a napokat túlélni. Ezt kell mondani, túlélni. Nem tudják megélni a pillanatokat, hiszen számukra nem ez a legfontosabb. Nem azon van a hangsúly, hogy hova menjünk nyaralni, mit vegyek a butikba. Már rég nem. Van egy szint, ahol ezek fel sem merülnek, gondolati síkon sem. Teljesen más kérdések foglalkoztatják az átlagembert. És az átlagembert, úgy értem, hogy – mondjuk ki nyíltan – azon embertársaink összességét jelenti, akik a létminimum közelébe, vagy az alatt élnek. Akiknek a havi fizetésük teszem azt, eléri a hetvenötezer forintot. Őrájuk figyeljen a világ. Minden nap egy csodát hajtanak végre, minden nap túlélnek. Ők az igazi hősök. Hogyan is mernének álmodozni, hogyan is gondolnának egy tábla csokoládéra. Mi jogon kérjük tőlük, hogy legyenek boldogok. És mégis, ha megkérdezzük tőlük, mi is az a szeretet, biztosan tudom, hogy számukra nem lenne ismeretlen fogalom. Az életükbe egy biztos pont van, az érzelmek. Őszintén szeretnek, tudnak szeretni, és képesek érzelmeket kifejezni. Sok felszínes embertársukkal ellentétben, ők tiszták. Egyszerű és tiszta lelkek. Élnek ők a maguk módján, próbálkoznak szebbé tenné, a nekik szánt sorsukat. Próbálnának változtatni, de mindenki tudja, hogy annyira nehéz. Lehetetlen, mondhatnám azt is. De mindig ott az a pici reménysugár, lehet jobb is. Van még esélyük, mindenkinek jár egy esély. Mindenkinek. Ebből a szempontból mindenki egyenlő. Ezt senkitől el nem lehet venni. Változtatni kell, vagy legalább is meg kell tudni próbálni. Nézzünk bele a tükörbe, és merjünk hinni. Hinni egy szebb jövőben, a boldogságban, magában az életben. Képes vagyok rá! Ezt mondogassa mindenki, amikor már elhagyta minden ereje. Képesnek kell lennem rá! Az ember erősnek születik, kősziklának. Ki kell bírnunk olyan dolgokat is, amire nem is számítanánk. A legfontosabb pedig, hogy mindig ember tudj maradni. Az embertelen világ velejárója a rossz, a hazugság, a fájdalom. De a szürke még lehet világos. Adjunk esélyt, hogy beköltözhessenek a színek a mindennapjainkba. Muszáj, hogy megpróbáljunk élni, nincs más esély. Menni kell, amíg csak lehet. Mondogatni kell naponta, ha kell: MEG TUDOM CSINÁLNI! És ha el hisszük, akkor sikerülni is fog. Sikerülnie kell. A hit és a remény a két társ, aki mindig mellettünk van. Nem hagynak el, soha. Az ember egy nagyon bonyolult szerkezet. Megfejteni nem lehet. Viszont tudatosan alakítani az életünket, ez az első lépés, a jó út felé. Lehet a nyomorunkat sok mindenre és sok mindenkire fogni. A volt szerelem, a politika, a társadalom, a szomszéd, a szülő, egy elrontott barátság, a megsavanyodott tej, a kiégett villanykörte. Mind részese volt annak, hogy a napod, a heted, az életed milyenné lett.

   Sokszor gondoljuk így, ha esik az eső, azért rossz a kedvük. Ha teli hold van, biztosan azért nem tudok aludni. Úgy alkottak meg minket, hogy alapvetően mindig bűnbakot kell keresnünk. Így érezzük nyugodtnak magunkat. Jó valakit vagy valamit okolni a problémákért. Miért? Miért kell, hogy legyen ok-okozat. Egyszerűen csak esik az eső, és nekünk a világ legtermészetesebb dolga ráfogni, hogy biztos emiatt rossz a hangulatunk. Egyszer valaki nekem azt mondta: „a jó idő bennünk van, a testünkben, az elménkben.” Ha én reggel eldöntöm, hogy ma jó kedvem lesz, és történjék bármi ez nem változhat meg, akkor boldogabban indulhat a napom. Persze kérdés, hogy meddig tart az eldöntött tény az agyunkban. Meddig gondolunk rá, és meddig tartjuk be. Nem csak rajtunk múlik. Sok tényező játszik ebben szerepet. De legalább próbáljunk meg így elindulni. Ha már megpróbáltuk, az is siker. Akkor már igent mondtunk az életre. Ez a nagyon fontos. Apró dolgok ezek, és elmélkedni nem mindig van idő, de a tudatosság bevitele a mindennapokban, kialakíthat egy változást. Már elindultál egy másik úton, és ez jó.