Örök elégedetlen és pesszimista vagyok. Türelmetlen, ha az életemről van szó. Sosem azt nézem mi éppen a jó, hanem mindig azt, mi az aktuális rossz. De csakis azért, mert azon dolgozom mindig, hogy ami rossz, gátol valamiben, hiba, negatív, azon változtassak. Sokszor vagyok mélyponton.

A kihívásokat látom rögtön és olyan nehezen tudok örülni. Számtalan kérdőjel él bennem és bizalmatlanná is váltam. A magam részéről mindent megteszek, hogy a  változás útjára lépjek ezen a téren is. De valamiért Isten így teremtett meg. Ilyen személyiséget kaptam. 

Nehezen merek boldog lenni. Mélyen belül sokat félek. Vannak visszatérő félelmeim és vannak időszakosak.

Az egyik legnagyobb félelmem a halál. Nem a sajátom, attól nem tartok. Azon emberek elvesztése, akik számomra az életet jelentik. Akik nélkül nem tudom, hogy vennék levegőt. Akik nélkül nem tudom, hogy lehetnék boldog, hogy lehetnék egész. Ettől félek, és ezért óvom őket. Ők a mindenem. És én ettől nagyon rettegek. Tudom, nem szabad rá gondolni, mert ez a természet rendje, így működik a világ és mi emberek nem élünk örökké. De én akkor is félek. Mindig aggódom értük. Néha idegesítem őket ezzel, van hogy már csak nevetnek rajtam. Pedig, ha tudnák....ha tudnák, hogy én mindenem odaadnám értük....

Pesszimitásom immár kitart több, mint 25 éve. Ígérem dolgozom az ügyön. El kell fogadnom, hogy a világ működését megérteni, nem lehet. Az élet lépéseit előre megtudni, képtelenség. Az embereket megfejteni, tilos. A boldogságot keresni, fontos. A megváltoztathatatlant megváltoztatni nem tudom. A jót látni, szükséges. A nap süt rám, ha akarom, ha nem és az esőt sem tudom befolyásolni. A sorsban hinni nem mindig kifizetődő. Eljön minden nap a reggel, elleni tenni nem tudok. A dolgok velem együtt és körülöttem történnek. Optimistának kellett volna születnem. De nem születtem annak, nem ilyen lelket kaptam.